Ott voltál már, oly közel,
és nagyon szerettelek,
s ha sorsom nem üldöz el,
gondoltam, nem is megyek.

Bár nem tudtam semmit sem,
a mágnestű forgott még,
hisz úgy akarta Isten,
hogy két szívben is ott légy.

Nem volt egy gondolatom,
az a másik mi neked,
én szerettelek nagyon,
s hittem: jobban nem szeret.

***

Mind ritkábban láttalak,
s az idő nyárra gyúlva,
a főtéri fák alatt
nem ültünk le újra.

S parancsoltak máshova,
szeptembernek elején,
így hagytam múzsát oda
s várost, amely enyém.

Itt álmokban jöttél el,
néhány rövid üzenet
is érkezett egy éjjel,
felhívtál engemet.

Aztán csend volt sokáig,
én meg csak dorbézoltam,
s jaj, mint semelyik másik,
oly egyedül voltam.

***

De nem tudom, a múltba
vissza miért tekintek,
hisz a jövendő útja
együtt vár el minket!

Jó az Isten: meghozott.
Aludj csitult szivemen:
a Nap is leáldozott,
sose hullt le szebben.