Ha nem sajnáljátok halottaitoktól a földet, tőlem se sajnáljátok! De én nem akarok temetőben nyugodni. Fektessetek le kinn a tájon, s emeljetek halmot fölém. Hozzatok magatokkal néhány rögöt abból, ami a tiétek. Így emlékezzetek meg rólam. Álmodtam arról is, hogy szerte a hazában dombok nőnek, nem ásnak annyi sírt. Mert az égnek tartunk, nem süllyedünk alá.

            Az a halom a természeté legyen s a tiétek. A természeté úgy, hogy fákat neveljen és virágokat nyisson rajta. Füvet lengedeztessen. A tiétek úgy, hogy odalátogassatok, s onnan tekintsetek a világra. Hogy ott biztossá legyetek az életben s tisztává a lelketekben. Hogy megtérjetek ahhoz, amiről elfeledkeztünk: a Mindenséghez. Mert magunkat hittük a mindennek. Hogy milyen hatalmas az otthon csak a láthatárig, azt lássátok, s a hegyekkel, az erdőkkel, a mezőkkel, a vízfolyásokkal és velem eggyé legyetek.

            Ülj le, vándor. Rövid-e az út vagy hosszú, amit bejársz, mit se számít, csak válj a dolgok ismerőjévé rajta. Ülj le, vándor, a halomra, melyet jó emberek hordtak össze. Most fa vagyok, és virág vagyok, és fű vagyok, és itt vagyok.