Szállunk tarka álom-szárnyon
s lányok csókja ég a szánkon,
átborozunk éjszakákat,
szívünket nem lakja bánat,
fittyet hányunk az időnek,
tenyerünkön rózsák nőnek,
az egész világ a mienk,
és hisszük, hogy a földi rend:
nem lesz részünk soha rosszban;
és eszünkben csak a Most van,
s ahogy te is, vigasságom
asztalát megrakva látom...
De hol leszünk, barátom,
mire megnőnek a fák?
