Már nagy hidegek voltak
s korán esteledett,
felhők fogták a Holdat,
köd ült a völgy felett.

S ahogy a nyár itthagyott,
úgy hagyott el erőm,
szívem is csak hallgatott
kint az ősz-levegőn.

Október, te kórszagú!
Egész nap az ágyban
forgolódtam én, s a bú
leskelt a szobában.

Álmodnom sem lehetett,
mert szűnni nem akart
a kín s Lázár levetett
rongyaiba takart.

„Jaj, jaj, ha fölkelhetnék
- gondoltam akkoron -,
tennék, s csak azért tennék,
akihez tartozom.”