Amikor Ildikóval éjszaka a park gázlámpákkal felövezett útjain sétáltam karöltve, eső után, akkor éreztem így. Jó volt beszívni azt a levegőt, ami a lehullott vízcseppek által a földből kioldott élénk illatokkal elegyedett. Nem tudnám másként jellemezni ezeket a kellemes szagokat, mint a bomlás és az érés harmóniájaként.

            Ildikó bal kezének külsejével megsimogatta arcomat egy szűzi pillanatában. Én a kedvéért lemondtam a köpködésről. Tudniillik sokat éjszakáztam akkoriban, és gazembernek tűntem minden idegen szemében. Isten a megmondhatója, miért kanászodunk el ilyen szép szívekkel.

            Sokat vándoroltam azzal a lánnyal, mint otthon hagyott anyáinkban a fájdalom, mint szobáról szobára a bérkaszárnyákban és kollégiumokban a háborúság és hátbadöfölés. Ildikó nem fecsegett összevissza, nem volt locsogó patak a nyelve, és nem várta el tőlem, hogy butaságokon nevessek. Nagyon tetszett nekem ő, de nem kevésbé az, hogy ilyen szép magyar neve volt. Úgy mondják az arabok: teliholdé volt a gyönyörűsége.

            Amikor vele kettesben jártam a grandiőz, szinte határtalan park aszfaltozott főbb útjain azon az eső utáni éjszakán, és senki más nem mutatkozott az égig érő fák alatt és a gázlámpák megvilágításában, akkor éreztem így. Néha megcsókolt és próbált megérteni. Tudom, mert úgy nézett rám. De ezt a fajta nézést nem állhattam, és hamar elvettem tekintetemet a szeme kereszttüzéből, és előre meredtem, nem messzire a levegőbe, de messzire gondoltam. Csak ha szerelmesen nézett rám, bámultam megbabonázva vissza, a világért sem akarva leküzdeni a leküzdhetetlen vágyat, hogy elárasszam én is csókjaimmal.

            Azon a sétánkon éreztem így, mint most, amikor egész álló nap rendületlenül dolgozom, és büszkén kell készülnöm a közelgő kudarcra: hogy jó lenne valakinek felajánlanom a lelkem.

Piliscsaba, 2012. nov. 12-13.