Már a Foghíjban járva megütötte fülemet a zeneszó, egyelőre távolian és el-elhalva egyéb zajok között. Apránként hangosabbá vált, s a szökőkút vonalába érve végre tisztán kivehető lett, látni is lehetett a Fő térnek a ferencesek temploma felőli végén támadt kisebb csődületet.

            Egy-két pillanat erejéig elméláztam a nagy emlékkőnél, melyre latinul vagyon írva, és amelyet keresztapám emelt a helyére.

            Néhány perc múlván magam is odaálltam a műélvezők közé, akik bámészan fogták félkaréjba a muzsikusokat. Volt ott egy furulyán játszó fiatalember, egy gitáros, kopottas asszonyszemély s egy a hegedűvel, kinek félhosszú, borzas haja meg dús szakálla volt. Négy nótát végeztek el. Nem tudom, előbb mennyit játszottak, csak azt, hogy az én szívemet ennyi melengette.

            Ami szokatlan dolog történt, az volt, hogy a hegedűs az első darab után, mely alatt persze mintegy révületben fújták, húzták, pengették, akkor, bevégezve s szusszanva egyet a többi, ő kitisztult, értő tekintettel felnézett, egyenesen a szemem közé, és rám kacsintott. Mintha régi ismerőst látott volna viszont, akivel együtt titkos csínyeket követett el.

            De hamar muzsikáltak megint, amire édes ábrándokba merülten és jó érzéssel figyeltem, s el is feledkeztem e gesztusról. Többet nem is keresett szemével a szakállas.

            A negyedik, lélekemelő dalt követően, amikor a vándormuzsikusok pakolni látszottak, elszéledt a közönség. Én még ott maradtam, hogy néhány jegyzetet készítsek.

            Ekkor lépett hozzám a hegedűművész, aki hosszúra nem nyúlt értetlenkedésem után kezembe nyomott egy feketés, a római korból származó érmét – ami kétezer éves városunkban nem számít ritkaságnak, otthon, a tóparton is találtak olykor – és áttetsző, apró műanyag dobozban egy gondosan preparált Kleopátra-citromlepkét. Még hozzátette: „Csak állítsuk meg az embereket néhány percre, és tovább fognak élni.” Én pedig elmosolyodtam, és helyeslően bólogattam.

Sorokmajor, 2012. nov. 2-3.