Az eget fekete posztóval vonták be, majd meghintették ragyogó porral ezt az ünnepélyes borítást, olyan ügybuzgalommal, olyan finoman, ahogy a lyukacsos tetejű tartóból a palacsintára rázzák az ebédezők a fahéjat. Csillámlott tehát odafönt, s miként bogarak az íróasztalon, olykor repülőgépek szaladtak keresztül villódzva.

            Lágy volt az este, cirógató kezű, simogató, jellemző átmeneti: már nem mentek fedetlen testfelületekre és idegekre a szúnyogok, még nem fázott a derék. Az estek legjobb fajtájából szakított példány volt az, amelyet tollvégre kapok.

            A lépcsőtől egy tucat öles lépés távolságára csak tompán, megkopva hatolt el a lámpafény. Ott, a sötétség és a derengés határmezsgyéjén vette fel posztját az ifiúr, persze nem oly fegyelmezetten, mint az őrök a vártán. Ő kezdettől fogva, nemtörődöm módra, fel-alá járkált.

            Egyre-másra beleszólt a füléhez emelt telefonba, míg lehajtott fejjel rugdalta a kavicsot, s olykor kiköpött.

            Kedvemre való volt e magatartás, hiszen az enyémmel rokon: „az én fajtám: köptek kettőt, szóltak egyet” – írtam az egyik elbeszélő költeményben.

            A fiatalember tehát a földet nézte, nem tudott egy helyben megmaradni, s megbolygatta a por és a kő talpa alatt lévő békés birodalmának rendjét, miközben üzenetet váltott az otthoniakkal. Ezek zavarára utaló jelek. Telefonbeszélgetések alatt gyakran áll be kínos csend, amikor nem tudjuk, hogyan folytassuk az eszmecserét, s hátráltató tényező a másik arcjátékának hiánya is, hogy nem látjuk őt. Vagy éppenséggel nem volt kedve az illetővel folytatandó társalgáshoz. Vagy ráunt már, mire halló- és látótávolságba értem.

            Körültapogatott a szellő a susogó ősfa-terebélyekben, bele-beleszökött a locsifecsi ciherbe.

Piliscsaba, 2012. szept. 28-29.