Ropogott a tűz, némelykor pattant a tőkék alól görnyedezve szedegetett s most lángok által nyaldosott, emésztett venyige, melyről nemrégiben még ébenszín rigók eregettek kacifántos trillákat.

            Nézte, nézte a viaskodó lángkakasokat, s mialatt e vörös, ősi szertartásos tánc játszódott két szeme fátylán, más színes dolgokat gondolt: eltűnődött, s olykor hümmögött magának.

            Vonaglottak a forró, éhes nyelvek a körben áldozatul vetett fán, s e látvány dúsan termő bűvöletében, mozdulatlan állt a gazda: akárcsak messzi múltakba tűnt eleire, a rejtelmes, félig uralt, félig idegenszerű s egészen sosem megszelídített fénynél igézet szállt reá. A tűz mindmáig varázserővel bír, s most akármilyen világvallás fegyverrel s fortéllyal terjesztett tanának hívőivé tesznek is meg minket, mint régi-régi elődeink, a tűznek, a Napnak, a Holdnak hódolunk. Bámuld csak, barátom, a hévvel lobogó elemet sűrűn szőtt éjszakában: bizony, jobban imádod, mint Krisztust. Hiába, így van.

            Nem tudta a szőlősgazda elszakítani tekintetét az arcbőrét perzselő kábulatos világtól. Ez egyszerű embert megbabonázta a vörös ostorok násza, elröpítette lelkét, révülő táltos volt akkor. Hogy mi csodásat látott a regék berkeiből, szegény írónak nincs róla sejtelme, s hihetőleg maga a bortermelő, ki, íme, hőssé lépett elő, hamar kiűzte emlékezetéből a különös, titkos, bizsergető képeket, lévén azok megtárgyalatlanok a mindennapi embersorsban, lévén érdektelenek a túlontúl racionalista szerzetek ízlésének.

            Sőt igazában annak a napnak semelyik történésére sem gondolhatott vissza, mintha csak az ezer meg ezer közül egy csapot a fejében elzártak volna. Mélázott felügyelt magányában, téli ablakban, melyre rácsozat szorult, mikor odakinn szaporán havazott, s nem volt okosabb; amit meg tudott mondani magának, hogy valamikor látott valami nagyot és szörnyűt.

            Azokban az előbb lassú, majd robogni kezdő órákban mások is harsány tüzeket őriztek a hegyen. Sohasem derült fény az igazságra. A góc hollétét mindvégig homály fedte, de valaki megtébolyodott azon a napon.

            A gazda önkívületben tántorgott lefelé a lankán, rémisztő boszorkányosság ülvén szívén, se látott, se hallott semmit immár a környező tájból s eseményekből.

            Szőlejében verekedtek a lángok, s e mérkőzés olybá való volt, mint az egyetemisták zárórai csetepatéi Piliscsabán. S míg ezeket csitítani ott termett tegnap egy török, név szerint Sarcan, a vörös kakast csillapítani nem jelentkezett felsőbb hatalom, s csakhamar elharapózott.

            Ahogy a Ház ezermestere a mosókonyhában, nem törődött, nem gondolt senkivel a kalamitás, hanem elmélyülten szöszmötölve – mert ugyan a rettentő elem részéről a hegyoldal zöldjének elnyelése tréfaszámba ment – terjedt tova. Mondom, szállásadó Házunk tótumfaktuma ugyanily könnyedséggel hagyott figyelmén kívül mindennemű aktualitást, hogy bátorkodom állítani: háromszor rakhattam volna meg a mosógépet mellette, sőt még rá is gyújthattam volna egy nyomorúságos, önkezemmel elkészített cigarettaszálra, akkor sem hökkentettem volna ki foglalatosságának magnetikus vonzásából.

            Nos, a szőlők ott, a nyugati határszélen, lángokban álltak. A tűz, mit sem tépelődve állami szintű egyezmények miatt, magyar és osztrák részen egyaránt falva falta a tőkét, a kalyibát, a gyümölcsfákat.

            A Várvidék háromszázhuszonöt légvédelmi szirénája közül egyet-kettőt fel kellett búgatni. Úgy hírlik, még a felsőpulyaiak is hallották. Csak tégy látogatást náluk, Ausztriában, Burgenlandban, térj be valamelyik takaros kis ivóba, s megeshet, hogy csupa hunnus fiúval szembesülsz.

            Sírtak-ríttak a magyar szirénák is Vas külső szegletében, ezek jóllehet megszenvedtek a feladattal, hiszen a nervus belli, vagyis a pénz hibádzik ahhoz, hogy jó karban tartsák őket. Azt mesélik, az osztrákok szirénái a veszély minőségét is érdemesek tudatni a lakossággal, továbbá tájékoztatnak a megteendő óvintézkedésekről. Énnekem erről nincs bizonyosságom, éppen csak ezt beszélték Szombathely belvárosának egyik kávézójában a nyáron.

            Ami ordítozás, fejvesztett sürgés-forgás, küzdelem a két ország szőlőhegyein volt, arról beszéljenek a kárvallott tanúk, ha ugyan akaródzik nekik, s nem fáj nagyon emlékezniük.

            Ahogy a gazda józan eszmélete kihunyt, kihunytak a szőlőtüzek is Vaskeresztes határában, s a gazda már fekete föld alatt feküdt, mikor arrafelé még feketék voltak felül is az agyagos halmok.

Piliscsaba, 2012. szept. 25-27.