…Figyelj rám egy percre, cimbora! Hallottál már a kalauzfákról? Nevezheti az ember az ilyet útmutatófának is, ha akarja.
Én messziről jöttem, a nyugati magyar hazából, az őrök földjéről (Quis custodiet ipsos custodes?), s mosoly játszana ajkaim körül, amikor oda visszagondolok, s ugyanez emlékezés egyszersmind meghat, hiszen hiányzik a major, valamelyes szomorúságot, lassú, méla, csendes bánatot csempész a hangomba most is.
Mindig a fák az első ismerősök a hazavivő úton. Mindig általuk csalogat az otthon. Ők az első hírnökök, az ösvény kijelölői, kalauz egytől egyig, s nem sejlenek még fel a háztetők, de a sárga templomtorony se, már tudom: jó helyen járok. Megpillantom a vonatról a fasort a patakparton, s meglágyulnak arcvonásaim, könnyebbé lesz a szívem, ahogy elképzelem mögötte az enyéimet, a kapuban tereferélő véneket, akik már gyermekkoromban is öregek voltak, mint a hegyek, s képzeletben magam előtt látom a kis csirkefogókat, akik tenyerembe csapnak az utcán, amellett éretlen fejjel, de káromkodnak, mint a kocsis. Hét mérföldet lépő csizmájuk van ilyenkor gondolataimnak, s máris a major pázsitján és kövén szökdécselnek: megölelgetik a családhoz tartozókat, az udvarokba kukucskálnak, sebten tesznek egy kört a helyen, hol nődögéltem. Ismered a látványt, tapasztaltad már az érzést? Kedves barátaim ezek az égbe nyúlók, ezek a többinél magasabbak: a füzek, a gesztenyék, a jegenye, a platánok, a fenyők – mind-mind félre nem érthetően mutatja, merre a sóvárgott, régi, lelkemet termékenyítő, szeretettel tápláló otthon, mind-mind jelzőtűz belőlem.
Felétek vannak útmutatófák? Törzsek, sudarak, melyeket otthagy, elszór a kegyes földisten a locus amoenus vonzáskörzetében jelül? Hogy tudd: hazatalálsz, hogy tudd: közeledsz, hogy emlékezz: mi van alattuk, mögöttük mi terül?
Tudod-e, hogy szíved köré, akármilyen nagy távolságban, akármily nagy ködben és zegernye időben, mélységes mélyen szerencsétlen sorsban, világgal dacolva büszke szálfákat állíthatsz, melyek mutatják az utat az elcsatangolt szerelemnek, melyek visszavezetik az egyetlen hűséges, háborítatlan hajlékba?
Volt valaki, akit szerettem, de elsodorták a sivatag szelei, Erdély viharai: a zabolátlan nemere, s én nem tehettem mást, verseket írtam, üzentem utána, kiküldtem követeimet az ő védelmére a szívem köré – kalauzfákat ültettem, hogy elvezessék hozzám.
Piliscsaba, 2012. szept. 16.
