Szenvedek. Nem mertem odamenni hozzá, még odapillantani se. Feigling vagyok. Ropog a tudatom, mint a tűzijáték Budapesten, de ez Önvád és szomorúság sziporkáit veti.

***

Roppants össze, csontjaim törjenek,

mert gyáva voltam én és szívbe rúgtam;

ott ült H., s én elfordítottam fejemet

Szentgotthárdon nyomorultan.

***

Már csak azt remélem, hogy mindenki más jól van,

s múzsámnak múló ma szenvedett kára,

az ünnepet gyászba fordítottam

örök szerelmem s önmagam számára.

***

            Mit műveltél vele, te szerencsétlen?! Egyedül maradt, hogy oda merj menni hozzá. De te így sem mertél odamenni. Megbántottad. Csalódott benned. Nem is pillantottál feléje, és azt hihette, érdektelenségedet akarod demonstrálni, meg akarod mutatni, hogy nem gondolsz ővele! Gyáva voltál már ahhoz is, hogy ránézz, ő téged várt, és nem indultál el felé. Pedig csak, csak, csak, csak miatta utaztál Szentgotthárdra. Sokáig ült a kövön. Te pedig nem tudtál bátorságot venni ahhoz a néhány lépéshez! Aztán eltűnt. Talán sose bocsátja meg a mait, talán most vágtad el a köteléket, de ha vagy is még valaki a szemében, többé nem hibázhatsz, Sümegi Tamás!

***

            Most képes lennék megölni magam. (Már túl sokat szenvedtünk egymás miatt.) Az hiba lenne?

***

            Elmentem a határszéli kisvárosba, körülbelül ötvenperces út vonattal, elmentem az államalapítás ünnepén, hogy lássalak téged. Napokkal előbb elgondoltam, hogyan fogják egymást követni az események a Rába-part közelében, miképpen fogjuk észrevenni egymást, mi módon érkezel köreimbe. S minden a terv szerint alakult, míg helyet nem foglaltam a nézősereg között. Nem a színpadon jelentél meg, pedig én erre számítottam, hanem oldalt, a legkiesőbb szemlélőtéren. Készületlenül ért a beállott változás, fenekestül felfordult a bennem oly biztosnak tűnő elképzelés. Nem tudom, az emiatt érzett elbizonytalanodás volt-e olyan erős, hogy számításaim keresztülhúzatván – és ebbe belemerevedve – nem mertem odamenni; vagy még mindig nem tudom, milyen minőségben lépjek hozzád: szerelem, barát vagy pártfogó? Vagy az tartóztatott: ha semmi se vagyok neked, mit legyeskedjek körülötted? De utólag egyet tudok: hiba volt. Megtenni ötvenhét kilométert Érted, tizenöt lépést Hozzád viszont nem: hiba volt. Megfejtettem, melyik a helyes út, a cél előtt mégis úgy tettem, minthogyha képtelenség volna desiffrírozni a kódot. Jó barátaiddal voltál, akiket én nem ismerek, az ember pedig nem akar szeretetre méltó kíséretedbe avatkozni. Mikor legközelebb odapillantottam, egyedül ültél a kőpárkányon, de a lányos zavarban, amelyben onnantól kezdve voltam, hogy a szépségversenyt megelőzően megláttalak, nem volt eszem elemezni a képet a kövön ülő lányról, ezt a képet, amelyet a szemem sarkából elkaptam. Szinte otthon, Szombathelyen hasított belém a felismerés, hogy szándékosan maradhattál egyedül, hogy odamehessek hozzád. Azóta szégyellem magam.

Szerelem: nemes érzelem díja

a naivak szerint ez,

de nyámnyilákat megvet a díva:

merészek között szintez!

            Aznap, huszadikának éjszakáján, álmomban már jóvátettem. S úgy döntöttem, elárulom, amiről mindeddig csak néhány bizalmas emberem tudott: ha egy-két évet kapok még, le fogom tenni kezedbe a bíborszín borítású könyvet, melyre arany betűkkel van nyomva a cím. Azt a könyvet életem egyik fő művének fogom tekinteni, és rólad írom.

Szentgotthárd, Sorokmajor, 2012. aug. 20-31.