Sümegi Tamás írásai

Gerencsér utca

2012. augusztus 11. 12:43 - sumegitamas

               Három nap volt hátra kishúga születésnapjáig. Kapott egy kis pénzt, aprópénzt Gábortól, az osztálytársától. A kis ólomszürke, nyakláncra való feszületet adta el neki, amit a bérmakeresztapjától kapott. Ennél többet nem akart fizetni érte az a zsugori. Érezte, hogy nem kötött jó üzletet, tudta, hogy a collier eszmei értéke jócskán meghaladta az elülső nadrágzsebében meg-megcsörrenő érmék becsét.

               Így ment az éjjeli esőtől nedves utcán, senkinek nem nézett a szemébe, tolakodásnak tartotta mások pillantásának elkapását. Feje le volt szegve, s mikor a lámpa pirosra váltott előtte, míg a zöld jelzésre várakozott, elgondolkozva ingatta. Azért mégsem szép dolog eladni azt, amit ajándékba kaptam! Ha a bérmakeresztapám ott lett volna az iskolában láthatatlanul a hátam mögött s végignézte volna, amint csekedliért megválok attól a drága feszülettől, nagyot csalódott volna bennem. Csekedliért, pár forintért, bagóért! Mindenkinek csalódást okozok!

               De most már mindegy volt. Ami megtörtént, megtörtént. Csak Gábor ne fecsegjen sokat, nehogy olyan fülekbe jusson, amelyeknek nem kellene meghallaniuk.

               Átgyalogolt a zebrán. Egybeépült, régi, felújításra szoruló házak mellett haladt. Ki kellett kerülnie néhány pocsolyát, ami a járdán nyújtózkodott. Három óra háromkor indult el hazulról, a digitális óra legfeljebb egy-két percet siet. Ahogy befordult egy sarkon a forgalmas belvárosban, mely arany novemberi napfényben fürdött, kedve támadt megnézni az időt. Ugyan jó fél éve majd minden nap megtette ezt az utat s tudta, hogy körülbelül negyed óra alatt ér a kocsmához, most mégis jólesett volna neki néhány precíz ugrásuk erejéig követni a mutatókat vagy megbámulni a számokat a kijelzőn. De a karórából pénzt csinált, Isten tudja, mikor volt az, régen, úgy három esztendeje. A telefont pedig nem merte előhúzni a kabát belső zsebéből, mert elég koros modell volt s félt, hogy megmosolyogják vele. Nagyon hiú volt.

               Így hát elfogadta, hogy jelentéktelen vágya délután három és negyed négy között valamikor kielégítetlen maradt.

               Belépett a dohányfüstös helyiségbe, ahol még csak néhány ősz veterán beszélgetett. Már a tanteremben, mikor elrakta a pénzérméket, elhatározta, hogy aznap, hogy a kis Annát majd meg tudja lepni valamivel, csak egy fröccsöt iszik. Kettőt szokott különben.

               Kikérte a pultnál azt az egyet s leült egy félreeső asztalhoz, némán a félhomályba. Mindig ezt érezte itt: szétáradt benne a nyugalom, a feje tetejétől a lábujjaiig. Odakint a világban folyton megzavarta valami, újabb és újabb feladatokat kapott, teherként nehezedtek rá a történések. Itt más volt, itt nem háborgatta senki, itt igazán maga lehetett.

               Időnként kortyolt egyet, türelmesen ivott, hogy a fröccs minél tovább tartson. Nem akart kimenni abba a nagy, lélektelen valamibe. Mégis olyan hamar elfogyott az ital, olyan hideg méltósággal folyt az utolsó csepp a nyitott, váró száj felé! Ezért az utolsó cseppért mindig ajkához ragasztja még a poharat, pedig az üresnek látszik. De hiába látszik üresnek, egy csepp mindig marad benne még. Az a felkészítő. Az mondja: készülj, mindjárt odakünn leszel, megint a gyötrelem lesni fog rád. De az mondja ezt is: megihatsz akármennyi utolsó cseppet, azért csak ki kell menned, előbb vagy utóbb! S ez sehogy se jó.

               Maradni akart. Nem volt ereje, nem volt bátorsága elindulni. Hova indulni? Harcolni, bántani és bántva lenni, szenvedni szüntelenül.

               Még egy fröccsöt kért s utálta magát.

               Három nap volt hátra: a szerda, ami éppen volt, a csütörtök s a péntek, a nap, aminek Annára nézve szépnek kell lennie. Ez nem is teljes három nap, kevesebb annál, s ahogy telik az idő, egyre kevesebb lesz.

               A második fröccs után felkelt, kivitte a poharat. Egy pohárból itta az elsőt meg a másodikat is. Az utolsó csepp a kinti világ fullánkja volt benne. Az ajtó előtt nagyot lélegzett, aztán kilépett. Eltűnt a tömegben.

               Másnap valami kis melóért kajtatott, pénzt kunyerált az osztálytársaitól, az egykori játszópajtásoktól, akik hozzá közel laktak, de akiknek társaságát már nem annyira szerette. Ezt tette, míg erőt nem vett rajta a csüggedés, amiért nem volt se munka, se kölcsön senkinél. Akkor sokáig csak mászkált faltól falig a szobájában. Leült az ágya szélére, arcát két kezébe temette és nem tudott gondolkodni. Aztán hirtelen dacos lett, felállt, felöltözött. Több mint fele megvolt még a vékony vagyonkának.

               Nagyokat lépett, sietett. El innen! El innen, ebből a gyászos pusztaságból!

               Már este volt, a csukott ablakok kivilágítottak a sötétségbe. A kocsma közép tájt volt, ő még csak az imént fordult be a Pipacs utcába. Nyílt az ajtó, s míg a kijövő simléderes sapkás ember be nem csukta, hangok vegyültek a templomi csendbe. Sokan voltak odabenn. Ilyenkor a legnagyobb a forgalom. Amúgy a Pipacs utca maga általában egész nap lármátlan terület, el van dugva, elrejtőzött a belvárosban.

               Este volt, igen, aznapra nem tervezett kikapcsolódást, szüksége volt minden forintra, hogy kishúgának valami olcsóságot, de mégis: ajándékot vásárolhasson. Mikor ment abba a talpalatnyi szebb valóságba, világosban, kora délután eltávozott s rendszerint még világosban otthon is volt, csak a legkomorabb télben nem, mikor igen gyorsan sötétedett.

               Aznapra nem tervezte, most mégis ott ült a kis kerek asztalnál, amiről töprengve söprögette lefelé jobb kezével a cigarettahamut, ami a hamutartó mellett szürkéllett. A hamutartóban három csikk volt. Valaki akkor már felkereste azt a zugot, aki szintén nem akart feltűnősködni. Az asztal túlfelén volt egy nedves kör: pohár vagy üveg nyoma.

               Hosszan elnézte az előtte álló két poharat, s eközben húzott is, előbb az egyikből, aztán, hogy az kiürült, a másikból. Egyszerre kettőt kért, most már minden mindegy volt neki.

               Ő nem bánja, elveri a pénzt, ennyiből úgysem lehet semmi értelmeset, semmit, aminek Anna igazán örülne, venni. Beismerte lelkének a gyarlóságot. Kezdetben, eleinte azt mondogatta magának, hogy azért kunyerál, azért szeretne dolgozni bármi apróságot, bármi trógermunkát, hogy több választási lehetősége lehessen, hogy válogathasson a különféle ajándékok között, ne kényszerüljön kettő silány közül elhozni a kevésbé silányt. Így minőségi javulás érhető el, s ezzel nő az ünnepelt elégedettsége. De hamarosan felindultan vallotta be a kabátjától megfosztott, üresen lengő akasztónak a dac előretörésekor: egy akkora összeg, nem nagyobb kellett volna, amiből két dolgot finanszírozni lehet, a meglepetést és a menekülést az alkoholba. De menekülni muszáj még ma, a meglepetéssel meg ki tudja, mi lesz.

               Este tizenegykor dőlt ágyba. Péntek reggel ébredés után sokáig feküdt ott nyitott szemmel s bámulta a plafont.

               Tengett-lengett egész nap, gyengének, tehetetlennek érezte magát. Szürkületkor elment a Pipacs utcába s megitta a maradék pénzét. Egy fröccsre volt elég. Egy órával az után, hogy becsukta maga mögött a családi ház bejárati ajtaját, otthon volt megint.                                                                                                            

               Bement a szobájába, a kabátot visszatette az akasztóra, lekapcsolta a villanyt s egy darabig nézte a lámpafényes Gerencsér utcát az ablakon át. Aztán sarkon fordult, kisétált az előtérbe, onnan a nappaliba, ahol szólt a tévé. Anna valami mesére figyelt, körülötte hevert a sok-sok új szerzemény. Szüleik a konyhában vacsoráztak. Anna ránézett és búzavirágszeme nevetett.

-         Szia – üdvözölte angyali édes hangján testvérét.

-         Szia – mondta a bátyja és odalépett hozzá, leguggolt, megpuszilta. – Az én ajándékomat holnap kapod meg, mert ma már úgyis kaptál egy csomót. Jól van? – és rámosolygott kishúgára.

-         Igen – felelte Anna és bólintott.

               Megint megpuszilta, és felállt. Anna föltekintett rá, ő zsebre dugta kezét és kacsintott.

-         Na, szia – szólt szelíd, simogató hangon.

-         Szia.

         Elindult kifelé, de a nappali küszöbe előtt még visszapillantott. Érezte, hogy könnybe lábadnak a szemei, és elfordult. A kislány nem vett észre semmit.

         Bement a fürdőszobába, megmosakodott, hogy szüleinek el ne árulja kétségbeesését elhalványodott arca. Megvacsorázott, közben anyjával beszélgetett és viccelődött, közvetlen volt. Valójában se anyja, se apja nem tudta, hogy kocsmába jár. Azt hitték, a barátait látogatja. A bagószagot egyszerű volt megmagyarázni: sok barátjának dohányoztak a szülei. Evés után megfürdött, bement a szobájába és tíz óráig olvasott, mígnem minden elcsendesedett körülötte. Akkor az ablak előtt letérdelt, kezeit egymásba kulcsolta, fejét lehajtotta és imádkozott Annáért, a szüleiért s ezért a nagybeteg világért, hátha túl az ablakon, a Gerencsér utcán s túl ezen a városon van egy Isten, aki mindig velük marad.

         Ő villanyt oltott ezután, ágyba bújt s a takaró alatt mozgolódott egy kicsit. Fölvágta az ereit.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sumegitamas.blog.hu/api/trackback/id/tr944706831

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása