Úgy állok a váróteremben, mintha várnék, mintha keresnék valakit. És sosem találom a vasútállomáson, pedig mindig, mindig azzal a reménnyel érkezem oda, hogy megpillantom őt a tömegben.

            Négy hónapja nem láttalak! És nincs itt egy fénykép, egy imago, utcai művész mázolmánya, melyen által belenéznél az én nyitott és kirabolni mégsem akart szívembe. Nem fest meg híven a gondolat, fölidéznélek az azon a másik helyen írott versek segítségével, de minden alkalommal rá kell döbbennem, hogy elégtelen a tehetségem leírni, híven ábrázolni azt, ami te vagy. És életben tartalak magamban egy-egy újabb csiszolatlan sorral, mert úgy szeretlek, ahogy szeretni tudok, ahogy szeretni lehet, tudván, hogy igazán, igazán nekem mint esendőnek és bűneitől meg nem váltottnak hatalmamban nem áll.

            Kétlem, hogy mássá lettél volna, hogy ha azon az állomáson ott találtalak volna most, elcsodálkoztam volna rajtad, egy lányon, aki nem az, akit én ismertem, nem adódott volna elő ez, mert hiszek benned és benned a jóban, mássá akkor lehetsz csak, ha elmúlik a lelkedből az, amitől szép vagy, ami szebbé tett annál a szépnél, amit bárki szeme meglát. És te rossz nem lehetsz. A világon semmi egyébről se, de erről meg vagyok győződve.

            Talán hibát követek el azzal, hogy folytatom az írást. De nem akarok titkokkal meghalni. Tudod, ha még egyszer születhetnék, és az lehetnék, akinek olykor álmodom magam, aki ért valamit az élethez, ha még egyszer születhetnék, ezerszer jobb embernek születnék, és megtalálnálak, és egy vasútállomáson megkérném a kezedet.